Egy régi versem...

Két véglet

Vágy ,

Megannyi könnycsepp,

Tajtékzó szél,

Bátor, ki fél.

Talán marad, ma még.

Amit, a holnap ,

Már nem remél,

Széjjel tép.

Botorkál,

Feje lehajtva,

Esze céltalan,

Szeme bágyatag.

Szíve örült tánca,

Majd,

Alább hagy,

Olykor sápatag.

Mond mit is remél?

Talán vad,

Ki él?

S ha nem él?

Olykor van úgy,

Hogy csak van.

Lebeg tér és idő felett,

Nem érzékelve a szelet sem.

S van , hogy él,

Szeme ragyog,

Szíve merész,

Agya sokat remél.

Szárnyalva éli,

Szeli az életet.

Aztán van úgy,

Az élet kivasalja rendesen.

S jön a fullasztó téboly,

Önmarcangolás,

Vádaskodás,

Céltalan bolyongás.

S most, hogy láttuk,

A két végletet.

Keressük a szegletet,

Mely arany és középút lehet.

2013.06.28.

Axela