Cikk elemzőben

Sokáig nem voltam rá képes, hogy újra olvassam az Ellében lévő cikket, melynek riportalanya voltam.

Elég sok lépcsőfokot kellett megmásszak a változás útján, hogy eljussak idáig. Sokan nem hittek bennem, hogy meg tudom csinálni, hát itt vagyok :)

Nincsenek kiborulások, hisztik, rohamok, nincs gyógyszer, nincs függőség mely káros lenne és tisztán végig lehet csinálni. Megtettem, végig jártam az olykor nagyon fájó utat, mely során olykor azt éreztem mélyebben vagyok, mint valaha. Persze ez csak az én szemszögemből tűnt így. Saját módszerrel, saját tempóban, sok olvasás és utána járás mellett csináltam meg.

Még nem vagyok teljesen kész, még pár százalék és teljes a kép.

Arra gondoltam, megosztom veletek a teljes cikket és a mai fejemmel, eszemmel megjegyzésekkel tarkítom, mondjuk pirossal :D

Elle magazin 2015. novemberi számából :

„Sosem tudom, mikor ront rám”

Nem határeset: borderline

Borderline társadalomban élünk. Nem szánja viccnek, mégis félszeg mosolyra húzódik a szám a pszichológusnál. Negyvenen túl már védett korban vagyok. A két lány, akik a történetüket megosztották az ELLE-lel, érintettek. Borderesek. Gyógyulni akarnak és mesélni. Magukról. Miattunk. Talán, rólunk is.

„Jó, hogy van valami, ami hozzám tartozik, de ez félelmetes is. Egy videóban nagyon jól modellezték a helyzetet: a pálcikaembert egy kutya követi. A kutya a border. Sosem tudom, mikor ront rám” – mondja Barbi (19).

Hosszú szőke haj, minimál smink, farmer, tornacipő, póló, lazaság.

Mosolyog.

----------------------------

Axela (38) halkan beszél. Fáradtnak tűnik – a hangja is az. A kávézó szolid háttérzajában néha elvesznek a szavai.

„A csendességem a felszín. Neked szól, az idegennek” – emeli rám a tekintetét.

----------------------------

Barbi és Axela az átlagnépesség körében leggyakoribb személyiségzavarral, borderline-nal él. Önmagukról, de azonos céllal mesélnek a borderrel küzdő ember mozgatórugóiról, félelmeiről és hétköznapjairól, hogy megértsük őket – legalább alapfokon. És nem csak ezért tettük, azért is, hogy minél többen tudjanak róla, minél többen ismerjék fel, és tudják meg mivel állnak szemben.

„Ha a környezetedben valaki visszatérően szélsőségesen viselkedik, annak oka van. Egy ismerősöm barátnőjének reakcióiban magamra ismertem. Pszichológusnál jártatok már? Hasznos kérdés volt. A diagnózis nem beszélt mellé: a lány borderes” – említ egy személyes példát Barbi.

Axela ugyanide lyukad ki: szerinte a borderesek zöme nem tudja, hogy érintett. De ha tisztában is van vele, nem feltétlenül beszél a problémájáról, inkább elfojt, mivel a munkáját ettől még végezheti jól. Ha viszont megnyílik, azzal az állását, a megélhetését is kockára teszi. Még egy dilemma… És valljuk be a társadalom sem elfogadó, legyen szó bármiről is.

A kutatások szerint Marilyn Monroe és József Attila is ezzel a – laikus vélemény szerint – (nép)betegséggel küzdött.

„A depresszió és a szorongás népbetegség – tisztázza a felvetést Balogh Kamilla klinikai szakpszichológus. – A border nem új jelenség. A társadalom működése megváltozott, egyéni és szociális kapcsolataink halványulni kezdtek, így bizonyos személyiségzavarok, mint a border, felerősödtek. Individualista világban élünk, a hangsúly a közösségről az egyénre tolódott át, családi kötelékeink lazábbak, mint húsz évvel ezelőtt. Ezek számos oldalról befolyásolják a border megjelenésének gyakoriságát, amit ma 4-5 százalékra becsülünk.” Van az több is szerintem...

Eredetkör: miért és mikor?

Noha szignifikáns, bizonyító erejű anatómiai eltérés nem mutatható ki egy egészséges és egy borderrel élő ember között, az EEG-vizsgálatok (elektrofiziológiai mérés, amely az idegsejtek elektromos aktivitását monitorozza) marginális eltérést jeleztek a központi idegrendszeren belül, ám az elváltozásokat nem sikerült pontosan lokalizálni. Iker- és öröklődéses vizsgálatok ugyanakkor egyértelműen kimutatták a családon belüli halmozódást. Azaz a border „örökletes” – lehet. Persze nem a szó azonos értelmében, mint ahogy sokan feltételezik. Pusztán egy látott viselkedés minta, amit a gyerek, ha akar, ha nem elsajátít a szülőtől, így vajmi kevés az esélye, hogy mást produkáljon.

A háttértényezők sorában a biológiai vonulatnál meghatározóbbak a környezeti hatások és a szociális viszonyok. A tünetek érzelmi és fizikai bántalmazás, különböző abúzusok hatására jelentkezhetnek – több év késéssel. A pszichológusok az érzelmi bántalmazás körébe sorolják az érzelmi elhanyagolást is. A border megjelenése a késő serdülőkorra tehető és nem kötődik speciális stresszhelyzethez, a felgyülemlett élményanyag általában ennek az életkori szakasznak a végén robban ki: környezete addigra már alaposan „megdolgozta” az alanyt.

Mindez azt jelenti, hogy egyetlen borderes sorsa sincs előre megírva. Persze attól is függ, hova rak le a gólya. Ha a gyermek egy borderes családba születik, nem sok esélye van, hogy egészséges felnőtté váljék. Maximum akkor, ha a szülők időben felismerik miben szenvednek és helyre vágják magukat, a gyermekük érdekében is. A gyermek felé megfelelő érzelmi töltettel, egészséges személyiséggel, kiegyensúlyozott, óvó szeretettel viszonyuló szülői magatartás a legbiztosabb módszer a megelőzésre.

De Barbi és Axela esetében sem lehet visszaforgatni az időt.

BARBI

A múltban barangol. Tömören fogalmaz. Tizennyolc volt a borderline diagnosztizálásakor. Tizenhárom évesen depresszióval kezelték.

„A szüleim három éves koromban elváltak, négy éves voltam, amikor a nevelőapám találkozott az anyámmal. Egy család lettünk. Évekkel később elköltöztünk a szülővárosomból. A szüleimet lefoglalta a munkakeresés, minden más – kevésbé tudtak rám figyelni. Az általános iskolai osztályban nem fogadtak be, mert túlsúlyos voltam. Kiutáltak. Előfordult, hogy hetekig nem szóltam senkihez. Hazamentem a suliból és lefeküdtem aludni. Este, amikor felkeltem, a családtagjaim már ágyban voltak.”

AXELA

„Mindig gyanúsak voltak a születésem körülményei. Anyám sokszor elmondta, mennyire akart engem, mit megtett értem, de úgy éreztem, ezek a kijelentései sokkal inkább szemrehányóak, mint szeretetet sugárzóak. A szüleim elváltak. Apám alkoholizmussal küzdött, anyám öngyilkosságot kísérelt meg többször az évek folyamán , egy közeli hozzátartozóm önkezével vetett véget az életének. Homályos érzések és képek élnek bennem arról, hogy egy rokonom gyerekkoromban szexuálisan zaklatott.”

Tünet-együttes: fent és lent

Dühkitörések. Agresszió. Üresség. Depresszió. Érzelmi hullámvasutazás, hangulatzavarok, alkohol-, drog-, szex és egyéb függőségek, szuicid gondolatok, döntésképtelenség: border-tünetek, amelyek többsége villámcsapásként érkezik. De a border nem jellemző minden pillanatban, sem a viselkedésben, sem a kommunikációban.

BARBI

„Születésnapi partira mentünk. A társaság tagja volt egy olyan lány is, akit nem igazán bírok, a barátom pedig beszélgetni kezdett vele. Te nem húznád fel magad rajta, belőlem szélsőséges reakciót váltott ki. Elindultam haza egy hetven kilométerrel arrébb fekvő városba, gyalog, hogy otthon, a kuckómban, ledőljek a kanapéra. Csak ez járt a fejemben. Máskor ültem otthon a sötétben és zokogtam, látszólag ok nélkül. Félek a fizikai egyedülléttől. (…) Nyáron nem volt munkám, a városban sétáltam, gyakorlatilag céltalanul, igyekeztem minél több időt emberek között tölteni. (…) Ha kiakadok valamin, nem érdekel, hogy az egész utca hallja, jelenetet rendezek. Bárkinek képes vagyok leordítani a fejét. Nem tudunk elfojtani. Sokan bunkónak tartanak, mert nem tartom magamban a véleményemet. (…) A szalagavatónk előtt különvéleményem volt a ruhánkról. Először senki sem hallgatott meg. Mégis szóhoz jutottam. A többiek egyetértettek velem, de ezzel nem zártam le a „felszólalást”. Eszembe jutott, hogy az egyik, az érveimre akkor bólogató lány évekkel korábban nagyon megbántott. És ezt beleszőttem a mondandómban. Egy tök régi élményt. A fejéhez vágtam az osztály előtt, hogy korábban belém gázolt. (…) Nincs stabil önkép. Hiányzik a kitartás. Annyi minden akartam már lenni. Két személyiség él bennem, de nem vagyok vele tisztában, hogy melyik is vagyok én. (…) Nehezen hozok meg egyszerű döntéseket is. Mivel menjek el a Nyugatitól a Corvinra, metróval vagy villamossal? Rájövök, hogy úristen, már húsz perce ezen a baromságon dilemmázok, végre elindulok – gyalog. Másik példa: mit egyek? Nem tudok választani a kínálatból, így végül nem eszek semmit. És ezek apróságok. Mit mondjak el anyukámnak? Jól teszem, ha elmondom? Mit tanuljak? Beiratkozzak az egyetemre, ahová felvettek, vagy inkább egy szakmát adó képzést válasszak?”

AXELA

„Nem vagyok alkohol és drogfüggő sem, nincs szuicid hajlamom. Sohasem próbáltam meg a másvilágra segíteni magam. Ha lent vagyok, az jár a fejemben, hogy az lenne a legjobb, ha világgá mennék. Nem magamnak, hanem a környezetemnek ártok, a verbális ütések a páromon csattannak. Nagyon sokáig nem vettem észre, mit teszek, hogy a hozzám közel állókat bántom. Amióta lehullott a lepel, igyekszem kontrollálni, figyelni magam, a reakcióimat, de az önkontroll gyenge. Azóta az eltelt több, mint három hónapban az önkontrollt tökéletességig fejlesztettem. Nincs lehetetlenség, és a cikk sem tud kibillenteni a lelki egyensúlyomból. Anno újra szembesültem azokkal a dolgokkal, amikkel másnak ártottam és nagyon nyomorultul éreztem magam. Aznap újra a poklot jártam meg, mikor az újságot a kezembe kaptam..... lehúztam magam, gyűlöltem aki én vagyok, ami én vagyok a border által. Tudatosabb vagyok, de az egyensúly bármikor megbillenhet. (…) Már nincs kibillenés, se megbillenés. Előfordul, hogy azt sem tudom, mi zajlik velem, körülöttem, és utóbb sem vagyok képes felidézni az eseményeket. Talán ez egyfajta védekezés, amit a korai, feldolgozatlan traumák alakítottak ki bennem. ” Már nincs nem emlékszem állapot, nincs védekezés folyamatosan, már nem mindent támadásként élek meg.

Menjek? Maradjak? Kiben bízzak?

A legpontosabban a személyes kapcsolatokban érhető tetten a borderline – az érintett ki-be mászkál a viszonyaiban, mert fél a bekebelezéstől, attól, hogy egy kapcsolatban „elnyelik”. Ugyanakkor vágyik is rá. Szerintem leginkább az elhagyástól félnek a borderesek.

„Narcisztikus, ami abból fakad, hogy nem kapta meg a narcisztikus töltést a szülőktől, vagy nem olyan mértékben, mint a stabil személyiséggel rendelkező emberek. Az újszülöttet az anyja imádja, oda van érte, föltolja a szeretete csúcsára, a gyermekben pedig lassan kifejlődik az az érzés, hogy ő értékes. A borderesből éppen ez a felismerés hiányzik, alulértékeli önmagát. Érzelmileg alultáplált, a hiányból fakadóan folyamatosan tölti magát, csak nem jól. Másnak azonban nem engedi meg a töltést, mert fenyegetésként, irányításként éli meg” – mondja Balogh Kamilla.

Menjek? Maradjak?

Újabb dilemma.

BARBI

„Hat éve vagyunk együtt a barátommal. Ha felülkerekedett bennem egy rossz érzés, eljöttem tőle. Aztán feltettem magamnak a kérdést: miért? Azonnal visszamentem hozzá. Egy éve történt ilyen utoljára, azóta jól vagyok – jól vagyunk. Az erős kötődés váltakozik az önállóság igényével. Igénylem a törődést, a támogatást, de a direkt irányítást nem tűröm el. Majd én megoldom magam! Ez az első gondolatom. Aztán kiderül, hogy egyedül kevés vagyok, jön a mélypont, a sötétben kuporgás. Hálás vagyok a barátomnak, sokszor le tud szedni a negatív spirálról. A border az én szememben nem betegség, hanem állapot.”

AXELA

„A párom, Gábor nem kezel borderesként. Ez nem betegség, hanem állapot. Ha betegségnek ismerném el, sosem másznék ki belőle. Amíg élt, anyai nagyanyámra tekintettem igazi anyaként. Nagyanyámat sosem bántottam, talán azért, mert ő úgy és olyannak fogadott el, amilyen vagyok. A meditáció, az agykontroll, és a cél, hogy ki akarok jönni belőle – ezek a kapaszkodóim. ” S az volt, ha kijövök, akkor a fiamat is meg tudom menteni, ez itt elmaradt, amit én kaptam meg utoljára változatot még úgy volt megfogalmazva. Szóval a célom elértem, mire a fiam hozzánk költözött, teljesen tünetmentes lettem és jól tudjuk kezelni kamaszos borderkedéseit is. Úgy hiszem, s tudom.... ki tudjuk őt is hozni belőle, épp időben még nyakon tudjuk csípni az álarcok királyát.

Évtizedes kiutak

Axela és Barbi is viszolyog a gyógyszeres kezeléstől. Előbbi „pokolként” utal rá (tapasztalatból), utóbbi a szerfüggőség kialakulásától tart (hallomásból).

„A border személyiséget építeni kell, ami pirulákkal természetesen nem lehetséges. Ugyanakkor az öngyilkossági hajlam nagyon magas, tíz százalék, ezt az állapotot oldani kell. A pszichoterápia semmit sem ér, ha nem férünk hozzá a beteghez. A kombinált megoldás híve vagyok” – jelöli ki az egy irányba tartó terápiás utakat Balogh Kamilla.

De meddig tart az út?

„Évtizedekig. Ha pozitív a lefutás, ha segítő közeg veszi körül a borderest, és ő maga is együttműködő, rendeződik a helyzete, de továbbra is komoly odafigyelést igényel – vallja Balogh Kamilla. – A pszichoterápiában nem az analitikus módszer a javallott, mert a borderesnek nem a feltárásra van szüksége. Másképpen, hogy lehet valamit megoldani, ha nem a gyökerekig megyünk le? Konfrontációval csak elmélyülnek a problémái. Vagy épp észhez tér, nem mindig a lágyság vezet előre, de gondolom ez is esetenként változó.Nálam ilyen is kellett, kellett az elárasztásos technika is olykor, hogy észhez térjek, hogy ki tudjak mászni a gödörből.Támogatni, segíteni kell őket a problémamegoldásban, az érzelmi szabályozásban óvatosan navigálni kell őket, és finoman reagáltatni önmagukra.” Hát én ezeket simán meg tudom cáfolni :)

Az amerikai pszichológus, szintén borderes Marsha M. Linehan szerint sorstársai számára az első lépés: elfogadni önmagukat. Elfogadják, hogy érzelmeiket intenzívebben élik meg a többségnél. Második lépés: elkötelezik magukat a változásra az élet lehetőségéért.

Axela is ezt fogalmazza meg zárszóként.

„Néhány hónapja derült ki, hogy borderline-os vagyok. Korábban gyakran volt az életemben olyan időszak, amikor naponta jöttek a hullámvölgyek, mert nem tudtam, mi a probléma. Mióta ráébredtem, mivel állok szemben, tudatosabban élek. Mire volt szükség a változáshoz, a javuláshoz? Óriási elszántságra, kitartásra, támogatásra és rengeteg munkára. Hiszem, hogy a látványos, jelentős javulás nem lehetetlen, akkor sem, ha teljes gyógyulást remélni ilyen rövid időn belül illúzió.” Nem illuzió! Nem kellenek évtizedek, hisz hónapok alatt kijöttem a javából és már nem sok van vissza, pár hónap talán.

Az az illúzió mikor az emberekkel, azt hitetik el, hogy nem tudják megcsinálni, mikor azt hitetik el, hogy csak gyógyszerrel megy. Mikor elhitetik, hogy évek kellenek a gyógyulásra. Amikor elhitetik velük, hogy betegek. Ezek illúziók.....nagy varázslók kik ezeket mondják. Az ember úgy lett kitalálva, hogy meg tudja magában javítani, az elromlott folyamatokat. Ha a lelke nem békés, azt is magában helyre tudja billenteni. A probléma abból fakad, senki nem tanítja meg, hogy lehet valaki egészséges gondolkodású ember, mert akkor sok pénzt nem tudnának arra begyűjteni, hogy az illúziókat táplálják.

Lipcsei Árpád

A tömeges tudatmódosítás korát éljük, amikor szent az illúziót keltők szava. Amikor azt kell megvenni, amit épp a reklámok toplistáján szerepel. Az a trendi amit a magazinok hirdetnek, legyen az testalkat, frizura, avagy ruha...Nem baj, hogy az ilyesmivel az önbecsüléseket tovább rombolják, hogy nő a depressziósok és különböző pszichés zavarokkal élők száma.

Így van ez a betegségekkel is, amit mondanak azt hisszük.

Irányítottan élő tömegek vannak, azt eszik, hordják, csinálják, amit valahol, valaki kitalált. S persze van olyan akinek semmi ilyesmire nem telik, épp megél, vagy meg sem él. Nem tudva elmozdulni a holtpontról, reményt se látva a kiútra. Ők egy újabb tömeg, kiknek lelki gondjaik vannak és minden más egyéb problémájuk.

Vajon jól van ez így? Miért nem járnak az emberek utána valaminek? Miért hisznek valamiben, ami nem az ő javukat szolgálja, hanem másét?

Furcsák az emberek....

Axela