Vonaton

Szombaton vonatra szálltam, mivel az út több, mint egy órára ígérkezett, indulás előtt bedobtam a táskámba egy könnyed borderes könyvet, Marsha M. Linehan tollából.
Nem voltam lelkileg túl jól, előző este meginogtam, volt egy kisebb kibukásom.
Ezen a reggelen magamat kanalaztam össze, eldöntöttem nem hagyom, hogy a fránya bú, rám nyomja bélyegét. Nem akartam megint magam kívülről szemlélni. Nem akartam megint a  fejemet csóválni. Nem akartam, nem érteni, miért nem tudok felmászni a mélyből.

Szóval, vártam a peronon a vonatot és épp azon agyaltam, hogy megint miért kapott el a gépszíj előző este. Persze a lelkiismeret mart belülről, csatáimat gyűrtem kegyetlenül, miközben az embereket figyeltem.
Megérkezett a vonat, találtam ülőhelyet, egy négyes részben, ahol menetiránynak háttal le is ültem, az ablak mellé. Velem szemben egy 50-55 éves nő ült, az első ami feltűnt rajta, a kézzel kötött sötétbarna kardigánja volt.
Nem sokkal indulás után a másik oldal négyesében, addig egy néger férfival csevegő nő, egyedül maradt és hozzá beült egy házaspár. A nő eget verő kirohanásba kezdett….”Miért kell mindig? Miért terrorizáltok lelkileg? Akkor menjetek innen, nem is kellett volna gyertek…..” Minden mondanivalóját a másik kocsiban is hallották…..Átsuhant az agyamon, hogy ott is lehet gond a személyiséggel…..de nem gondoltam tovább, az ő dolga.
Olvastam a könyvem, megpróbálva úgy tartani ne lássa senki mi a címe. Ha az lenne a kérdésetek miért nem akartam, hogy lássák, magam sem tudom, hisz nem szégyellem, hogy okosodom ebben a témában.
 Pár oldal elolvasása után, összecsuktam a könyvet, ölembe tettem és a tájat szemléltem. Körülbelül egy perc után a velem szemben ülő hölgy megszólított, az után érdeklődött, hogy pszichológiát tanulok -e. Elmondtam neki, nem úgy hogy ő gondolja, én csak autodidakta módon tömöm magamba tudást. Beszélgetésbe elegyedtünk, kikérdezett a borderről. Elmeséltem neki magam miatt okosodom  a témában, a családom miatt és főleg a fiam miatt, akit meg kell mentsek, hogy ne alakuljon ki nála teljesen a BL.

Nagyon célirányosak voltak a kérdései, arra gyanakodtam, hogy valakijére gondol, aki ettől szenved.  Mindenről meséltem neki, ami szerintem fontos lehet. Kérdezett a kialakulás okairól, tünetekről….Kiderült ő magára gondolt, elmesélte, hogy januárban meghalt az édesanyja és azóta nem tudja mit csináljon, nem találja saját magát. Függése volt az édesanyja felé. Mély depresszióba zuhant, orvoshoz került, kapott egy rakat nyugodtságot segítő gyógyszert. A feladatait elhanyagolta, ami addig fontos volt neki, azokkal nem törődött. Elmondta mindent az édesanyjával együtt csináltak, persze a nőnek volt családja. Megkérdeztem tőle nincsenek -e beteljesületlen vágyai, vagy esetleg olyan, amit fiatalon szeretett volna, de eddig nem tehette, vagy nem tudta megtenni… nem volt a válasza, nincsenek céljai. Nem tudott az utóbbi időben sírni, majd eleredtek a könnyei. Biztattam, hogy ne tartsa vissza, kell a könnyebbség mely utána jön. Elmondta szipogva, a telekre tart, amit az anyjától örökölt, amit együtt műveltek és sok emlék köti oda. Most teherként éli meg a telek létét, mert egyedül kell csinálja. Majd jött a város, ahol le kellett szálljon, szabadkozott a könnyekért és mert szerinte terhelt a problémájával, szégyellte magát, hogy egy vadidegennek kitárulkozott. Elmondtam neki, hogy nincs mit szégyelljen, s örültem, hogy találkoztunk. Minden jót kívánva elváltunk. 

(Aki arra tippelt, hogy a kardigánját, az anyukája kötötte, jól tippelt, a hölgy nem tudott kötni.)

Érdekes és tanulságos volt számomra ez a találkozás.
Véletlenek nincsenek, minden okkal történik.
Elgondolkoztam ismét mélyen, hogy nagyon kellene egy olyan lehetőség, ami segítene megelőzni a személyiségek torzulását. Lehetőségként gondolok arra, hogy megtanítsák a szülőket jól gyermeket nevelni és nem egy minta után mennének az emberek, amit például a szüleiktől láttak, tapasztaltak, mert nincs más a szemük előtt.
Fontos lenne az embereknek megtanítani, a saját maguk elfogadását. Fontos lenne továbbá, ha megtanítanák a stressz kezelését, traumák feldolgozását, s megtanulnának az emberek valóban kommunikálni, jelen lenni. Ez csak egy pár nagyon fontos dolog, egy élet minősége múlhat rajtuk, ha nincs meg akár csak egy ezekből….súlyos károkat okozhat.